Barbárok, 1. évad, 3. rész – A peremen

(Itt megjegyezném, hogy a Barbároknál és a Vikingeknél is az epizódok címeit én fordítgatom angolról magyarra, és így meg van az erős esélye, hogy a hivatalos fordítás során kapott címekkel nem egyeznek. Ezt főleg azért teszem, mert amikor írom az elemzéseimet hivatalos fordítás (tudtommal) még nem áll rendelkezésre. Elismerem, a fordítás nem mindig tökéletes, ennél a résznél sem az, bár vitáznék azzal, hogy az ’On the Edge’ kifejezést kielégítően le lehet fordítani magyarra. ’A peremen’ szerintem jobban hangzik, mint a ’A szélen’ vagy ’A szélén’. Egyébként a Vikingeknél a sorozat minőségére reflektálva fordítom le sokszor direkt hülyén a címeket.)

- A nyitó jelenetben ismét Arminius gyermekkorának részleteit látjuk. A birodalmon belüli új otthonában Varustól a legendás anyafarkasról érdeklődik, aki Romulust és Remust táplálta tejével és megjegyzi, hogy ő egyébként úgy tudta, hogy a farkas fogja a világot elpusztítani. Itt természetesen a már későbbi, Viking kori forrásokból ismert Fenrirre és a fiaira utal, akik kergetik a napot és a holdat. Azt persze nem tudjuk, hogy a farkas a pontosan hogyan volt jelen a római kori germánok mitológiájában, de szerintem a kora középkorhoz képest nem sokat változhatott a szerepe. Az mondjuk egy apróság, hogy miközben ezt beszélik a híres capitoliumi farkas (szerű) bronzszobor mellett állnak, amihez a csecsemők csak a 15. században lettek odabiggyesztve. (Jó-jó, ez már szőrszálhasogatás, légyszi ne bántsatok! :D )

- Berulf Folkwint és társait elkíséri törzséhez, a bructerusokhoz, ahol menedéket találhatnak. A bructerusok barátként fogadják őket, este a csarnokban pedig Berulf már felnagyítva meséli el a sas elrablásának történetét. Itt azért láthatjuk, hogy a tűznél ülők mind nagy, fából faragott, meglehetősen egyszerű kivitelű fakorsókból és kupákból isznak. Nyilvánvalóan az ókori germánok használtak fából készült edényeket és ivóalkalmatosságokat, nade egy ilyen eseményen, amin a törzsfő is jelen van és vendégeket fogadnak, esélyesen a legszebb kerámia poharaik kerültek volna elő, amik között még a birodalmon belül készült római import darabok is felbukkantak volna. Persze azt nem állítom, hogy a germánok nem ittak húzóra sokat, de arra meg ott volt a vödör. :)

- A heruszkoknál Thusnelda elhatározza, hogy leszedi a keresztekről Folkwin családját. Segimer ehhez végül némi konfliktus árán hozzájárul. Rövidesen megérkezik Arminius Metellus centurioval és embereivel, hogy kézre kerítsék Folkwint. Arminius Varus parancsa ellenére nem bünteti meg a törzsét amiért levették a halottakat, hanem megparancsolja nekik, hogy temessék el őket. A holtakat ehhez először máglyán égetik el, ami megint csak korrekt, hiszen ekkoriban a germánok körében a hamvasztásos temetkezés dominált, illetve Tacitus is ír a halotti máglyarakásokról a Germaniaban. Nyilván egy ilyen halotti szertartást pontos ismeretek hiányában szinte lehetetlen helyesen rekonstruálni, de az tetszik, hogy résztvevők az 1. századi imádkozó szvéb bronzszobrát idézve az ég felé emelik a kezüket. Mondjuk ez már annyira triviális, hogy a rendező még akár magától is rájöhetett...

- A szertartást Thusnelda zavarodott kisöccse, Ansgar zavarja meg, aki még az első rész során elszenvedett sérülése miatt vesztette el ép eszét. Kineveti az égő halottakat, majd mikor este ütemesen veri a fejét egy gerendába, anyja elhatározza, hogy véget vet a szenvedésének. Ezt Thusnelda nem akarja hagyni, de nem tud ellenszegülni, mivel apja, Segestes megkötözte mihelyst rajta kapta, hogy Folkwin után akart menni. Miután anyja elkíséri Ansgart, hogy lesétáltassa egy szikláról, Thusnelda hosszas könyörgés árán ráveszi apját, hogy oldozza el. A lány időben éri őket utol, és öccsét a szikla pereméről húzza vissza, anyját pedig elátkozza, azért amit tenni akart. A kisfiút Thusnelda a papnőhöz viszi, majd Folkwin után ered. Azt persze nehéz megítélni, hogy a germánok hogyan bántak a mentálisan sérültekkel. Gyanítom, hogy hasonlóan, azonban ha valahogy össze tudták kötni a vallási aspektussal, mint ahogy itt is látjuk (az istenek kegyelme miatt élte túl a sérülést), ebben az esetben érthető, hogy a papnő a szárnyai alá veszi.

- Mindeközben kiderül, hogy a bructerusok törzsfője lepaktált a rómaiakkal. Az egyik embere értesíti Arminiust, hogy náluk találják Folkwint. A bructerusok ezalatt rátámadnak a csarnokban nyugovóra tért Folkwinra és barátaira (persze csak miután azok felriadtak az esti neszekre), de végül sikerül megszökniük. Menekülésüket annak köszönhetik, hogy a Folkwinhez továbbra is hűséges Berulf igazi Hodor stílusban hátával tartja a csarnok ajtaját, amíg ők meglógnak, illetve míg a törzsfő az ajtó résein keresztül hátba nem szúrja a nagydarab harcost. Legalább itt a magyar szinkron íróinak nem kell egy erőltetett magyartalan frázist kitalálniuk, ami passzol a nevéhez... ’Berulf!’ ’Beru!’ ’Berú!’ ’Berúgom az ajtót ha nem takarodsz!’

- Folkwin és társai az erdő egy sötétebb részébe menekülnek, amiről úgy gondolják, hogy az az élőholtak vidéke. Tematikusan szerintem ez is rendben van, hiszen a korai társadalmak sokszor kezelték az ismeretlen, periférikus területeket alvilági erők által uralt földként. Egyik társuk nem hajlandó ide belépni, elhagyja a csapatot, később viszont Arminius emberei elfogják és tőle tudják meg hol rejtőznek Folkwinék.

- Ennek az epizódnak szerintem a legerősebb része Arminius és Metellus centurio viszonya. A (feltehetően) itáliai származású centurio utálja a barbárokat így Arminiust sem kedveli, ezt pedig szóvá is teszi. Később azonban kiderül, hogy korábban mindketten Pannoniában harcoltak az illír felkelés során, ráadásul ugyan abban a csatában küzdöttek, így Metellus megbecsülése fokozódik iránta. Eztán történik, hogy elfogják a Folkwin társaságából elmenekült ifjút. Miután kikérdezik, a centurio Arminius engedélye nélkül kivégzi, majd Julius Caesart idézve tisztítja meg kését. A germán származású hadvezér ekkor írja le végleg Metellust.

- Végezetül a rómaiak rábukkannak a menekülő csapatra és Folkwinen kívül mindenkit levágnak, de a támadók közül is sokan odavesznek. Mikor Metellus átadja Arminiusnak a kardot, hogy ő végezze ki, a centurio ellen fordul és megöli őt és a megmaradt katonát, bebizonyítva ezzel, hogy továbbra is a heruszkok oldalán áll. Mondjuk az, hogy a meglepett germánoknak sikerült páncélozott támadóik közül akár egyet is legyőzniük kissé túlzás, de legyen ez a legkisebb gondunk.

Barbárok, 1. évad, 2. rész - Bosszú

 - Az epizód a főszereplők gyermekkorában játszódó jelenetekkel kezdődik, és kiderül belőle, hogy hogyan kötött szoros barátságot egymással Arminius, Thusnelda és Folkwin egy farkas leölését követően. Nem sokkal ezután veszik el Segimertől Arminiust, hogy túszként tartsák a birodalomban, ezzel bírva rá a heruszkokat, hogy ne lázadjanak Róma ellen. Ez persze egy ősi bevett szokás, amit nem a rómaiak találtak ki, példának okáért már az egyiptomi Újbirodalom idejéről is tudunk királyi gyermekek túszul ejtéséről. Annak ellenére, hogy őt felnőttként az első évadban nem láthatjuk, bemutatják, hogy nem csak Arminiust, hanem a később Flavusként ismert testvérét is elviszik. Ami mondjuk számomra rontja egy kicsit a beleélés élményét, hogy a felnőtt Arminiust játszó színész nem igazán hasonlít az apját játszó férfire, de ez persze csak egy kisebb hiba.

- Egy további visszaemlékezős jelenetben láthatjuk, hogy amikor a gyermek Arminius és Flavus megérkeznek Rómába, akkor egyenesen Quinctilius Varus az, aki köszönti őket és ezentúl ő a nevelőapjuk. Ahogy erre az olasz youtuber, Metatron is rávilágított, nem tudjuk, hogy a valóságban ki fogadta örökbe a heruszk gyermekeket, de a legkevesebb esély van arra, hogy Varus volt az. Természetesen ezt a történet elemet a dráma miatt tették bele, hogy jobban átélhető legyen Arminius belső vívódása, hogy elárulja e a rómaiakat.

- Szóval Arminius újra találkozik apjával szülőfalujában és visszakéri tőle az ellopott sast. A sas visszaszerzése nyomán régi barátaival is konfliktus alakul ki. Az első nagyobb összetűzés ebben a részben viszont a legionárius táborban dolgozó, bructerusok törzséből származó Berulffal történik. Berulf szemtanúja volt annak, hogy Arminius a gladiusával lefejezte a bructerus törzsfőt, aki mellesleg a nagybátyja volt, ezért a heruszkok falujába megy elégtételt venni. A bructerus fejszével támad Arminiusra. A küzdelem az utóbbi vereségével zárul, de Folkwin közbe avatkozik és egy husánggal leüti Berulfot, mielőtt az még halálra verhetné ellenfelét. A harc tűrhető, egy nagy probléma van vele: Berulf egy jókora vágott sebet ejt Arminius bal oldalán, annak ellenére, hogy szinte az egész torzóját fedő izom páncélt (lorica musculata) visel. Ez így eléggé valószerűtlen, de sajnos a sorozatban többször is előfordul, hogy a római fémpáncélokon simán átszúrnak és átvágnak. A jövőben erre jobban odafigyelhetnének, hiszen ha ennyire nem értek semmit sem a páncélok, akkor minek is hordták őket?

- Később Arminius apja házában ápolja sebeit, és összeszólalkozik Segimerrel amiért ’odaadta őt’ a rómaiaknak. Segimer saját védelme érdekében elmondja fiának, hogy ő volt a béke záloga, és hogy gondolnia kellett a falura. Ez mondjuk megint azt sejteti, hogy az egész heruszk törzs ebből az egyetlen kis faluból áll, ami enyhén szólva ferdítés. Ezek a germán törzsek elég nagy területeket birtokoltak és ha nem is több száz, de azért számos településsel rendelkezhettek.

- Amíg Segimer és Folkwin feltartják a dühöngő Berulfot, Arminius lóháton meglóg a sassal. Folkwin egy rövid lándzsával a kezében utána ered, és utol is éri, hiszen Ari – azért hogy kicselezze üldözőjét, aki ismeri az erdőn keresztül a rövidebb utakat – ló nélkül folytatja útját. A lándzsás harcos bevállal egy ugrást egy elég magas szikláról (mennyi lehetett ez, tíz méter!?), hogy elcsípje régi barátját és egész jól vészeli át az esést, Arminius viszont a sassal ’bélelt’ zsákkal leüti. Szép mozdulat. Végül sérülten ugyan, de sikerül visszavinnie az inszigniát a katonai táborba.

- Mindeközben Thusnelda apja, Segestes Varus elé járul és elmondja neki, hogy Folkwin lopta el a sast, majd a hadvezérrel és kíséretével együtt tér vissza a faluba. A legatus Segimertől követeli, hogy adja ki a tolvajokat, a heruszk törzsfő ekkor mondja ki az előzetesben is elhangzott mondatot, miszerint ’egy barbár sosem árulja el a saját népét’. Ezt ugye a hozzászólásoknál többen is jelezték, hogy a germánok sosem utaltak önmagukra barbárként, de itt látható a kontextusból, hogy kifejezést gúnyosan használja, hogy Varusszal szembe szegüljön.

- Varus, hogy bebizonyítsa, hogy komolyan gondolja a dolgokat, keresztre feszítteti Folkwin teljes családját és megtiltja, hogy bárki is levágja őket, egészen addig amíg elő nem kerül a sas és annak tolvaja. Folkwin már későn, aznap este ér vissza és megrökönyödve szembesül hozzátartozói halálával. Alapvetően mondjuk a kereszthalál egy lassú és hosszadalmas folyamat volt, itt viszont úgy tűnik, hogy már holtan lógatták ki az áldozatokat. A klasszikus ebben az esetben sokkal drámaibb lett volna, igaz akkor esélyen leszedték volna a szenvedőket a keresztről. Mivel Folkwin mindenáron le akarja őket vágni onnan, Berulf leüti és Thusnelda kérésére elcipelik őt.

- Végezetül Arminius és Varus újra találkoznak a legio táborban. Varus megdícséri fogadott fiát, aki viszont cserébe kéri tőle áthelyezését egy másik provinciába. A legatus ezt nem teljesíti és elmondja neki, hogy már írt a császárnak, hogy léptessék őt elő a lovagi rendbe (Ordo Equester). Ez megint csak egy jó pont, hiszen Arminiusnak valóban lovagi státusza volt, azonban úgy gondolom – ha tévedek, javítson ki valaki, aki jobban ért nálam a római hadszervezethez – ha csak eztán kapja meg a rangot, akkor az arcmaszkos lovassági sisaknak még nem kellene nála lennie. Fogadott fiát eztán azzal bízza meg, hogy hozza el neki Folkwin fejét.

Összességében apró hibái ellenére ez is egy teljesen jó epizód volt. A végén olyan érzésem volt, kevésből tudtak elég sokat kihozni, hiszen az első részhez képest nem igazán láthattunk új helyszíneket vagy díszleteket.